JOY DIVISION

Extra

Q magazin - 2005 április

Az angol Q magazin Joy Divisionnal foglalkozó cikke, 1.oldal Az angol Q magazin Joy Divisionnal foglalkozó cikke, 2.oldal Az angol Q magazin Joy Divisionnal foglalkozó cikke, 3.oldal Az angol Q magazin Joy Divisionnal foglalkozó cikke, 4.oldal Az angol Q magazin Joy Divisionnal foglalkozó cikke, 5.oldal

Beszélhetsz bárkivel aki ismerte őt, mindíg egy másik Ian Curtist kapsz. A nagyvilágnak a Joy Division énekese csupán egy megmaradt elidegenült post-punk poszter-fiú. Sokan csak hadonászó, szenvedő színpadi előadóként emlékeznek rá aki rohamokat színlelt (néha túl valósághűen) és van aki szerint nem volt más csak saját balsorsának mély hangú prédikálója. Az együttesnek, a társaiknak és az énekes családjának egyaránt kevésbé ismert volt Curtis: különféleképpen volt megszállott karrierista, részeges nihilista, aki nem akarta meghallgatni a figyelmeztetéseket az egészségére vonatkozóan, egy elmebajos karikatúrával határos robbanékony személyiség, vagy (Peter Hook basszusgitáros szerint) egyszerűen „jól rinyáló, panaszkodó fickó” volt.

Bár közeledünk öngyilkosságának 25. évfordulójához, a Joy Division hatása még sosem volt ennél erősebb. A zenéik intenzitásának modern visszhangjait megtalálni olyan anglomán (angolszász rokzenét játszó amerikai együttesek) rockzenekarokban mint az Interpol és a The Killers. A hatása Curtis életének és zenéjének volt a központi témája a Factory Records filmjének, a 24 Hour Party People-nek, és készül egy életrajzi film is Anton Corbijn rendezésében. Curtistől távol állt az általános rock-mártírtól - egy tisztességes kinézetű egykori köztisztviselő, fiatal feleséggel és egy kislánnyal - aki görcsös táncba kezdett, mint aki elektro-sokk terápiától rángatózik.

Stephen Morris-al, a Joy Division dobosával iskolatársak voltak Macclesfieldben. Morris úgy emlékezik szülővárosukra mint ahol „abszolút semmit se lehetett csinálni, csak egy rakás pub volt ott.” Bár a dobos és az énekes közvetlenül nem találkozott, egy különleges kapcsolat volt közöttük: Morrist kicsapták a King’s iskolából nagy mennyiségű köhögés elleni gyógyszer beszedése miatt. Curtis ugyanebbe az iskolába járt, majd - ahogy Morris visszaemlékszik - megbízták, hogy mászkáljon és ellenőrizze a tanítványokat. Az irónia nem veszett el Curtisben, aki már megpróbálkozott olcsó izgalmakkal: oldószer belélegzésével és lopott Váliummal. Néha az illuminált állapotban lévő Curtis égő cigerettával égette karját, első bizonyítékaként önpusztításának amit barátai akkoriban még viccesnek tartottak.

Fiatalkorában Curtist megérintette David Bowie és a The Velvet Underground zenéje - a sötét, hanyatló világuk átsugárzott a lemezjátszón keresztül - és végérvényesen meghatározta későbbi zenei és írói művészetét. Különösen merített Bowie All The Young Dudes-ának nyitósorából: „Billy minden este beszélt az öngyilkosságáról, hogy a fejébe vette mikor 25 éves volt.”

Az énekes felesége, Deborah Curtis nagy érzelmeket kiváltó 1995-ös Touching From A Distance című könyvében feltárta, hogy férje „hitvallásaként használta a szövegét” és mindíg el volt ragadtatva olyan fiatalok, mint Jim Morrison, Janis Joplin és James Dean korai végzetétől. „Amikor azt mondta nekem, hogy a korai 20-as évei után nem szándékozik tovább élni,” írja Deborah, „ezt én fenntartással fogadtam.” Tony Wilson, a Factory Records alapítója rámutatott: „Volt egy fok öntudatos romantika Ianben. De azt hiszem mindíg ebben a romantikus állapotában volt.”

1976-ban Ian Curtis lelkes rajongója lett a punknak egy legendás Manchesteri Sex Pistols koncert után. Erre az időszakra tehető Curtis első találkozása Bernard Sumner-rel (aki hamarosan felvette a tipikusan német Bernard Albrecht nevet) és Peter Hook-kal, akik már kreáltak néhány amatőr punk dalt The Stiff Kittens néven. „Bernard és én láttuk őt koncerteken, így elkezdtünk beszélgetni és végül megalapítottuk a zenekart.” - emlékszik vissza Hook. „Egy kicsit feltűnő volt, mert dzsekije hátoldalán a hate (gyűlölet) szó volt szigetelőszalaggal kiírva. Ugyanezt a dzsekit viselte munka közben, a hate-et levéve.” Nappal a Munkaügyi Hivatalnál dolgozott, éjszaka pedig nyugtalanító, impresszionista dalszövegeket írt. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy az énekes nem zárkózik el a normális élet elől. 1975-ben, 19 évesen összeházasodott Deborah-val (akivel 3 évvel korábban találkozott). Eléggé merevnek tűnik az esküvői fotón, mint aki kellemetlenül érzi magát. A házasság hamarosan problémássá vált: Deborah azt mondta, Curtis rosszkedvű volt és érzelmileg kisajátította, és később mikor csatlakozott a bandához, elkezdte kizárni őt az életéből. ”Ha Ian elment játszani a gyötrődő lelket a színpadon, könnyebb volt megtenni annak a nőnek a figyelő szemei nélkül, aki mosta az alsónadrágjait” - írja Deborah.

Egy rövid beszélgetés, és az eléggé finomítatlan punk hatásokat mutató Warsaw után, a zenekar leigazolta Morrist és létrejött a Joy Division. (A nevet a The House Of Dolls című náci novellából kölcsönözték). Bár a megmaradt tagok azt állítják, hogy a banda énekese akkoriban teljesen normális volt és egyáltalán nem volt rosszkedvű, egy korai koncerten látták Curtist, amint egy törött üveggel vagdosta a lábát. „Mi csupán arra gondoltunk milyen kurva jó, a bandánknak van egy Iggy Pop-ja” - jegyezte meg Hook. Morris szerint „Mindíg fásult volt mikor arról beszélt velünk, hogy felakasztja magát. Szinte már mulatságosan.”

Gyakran Curtis a dühösnek látszott kivűlről, ám Tony Wilson erről mondott egy leleplező esetet: „a keményebb oldala Iannek az, aki mikor először találkoztam vele odajött hozzám és azt monda: Te egy fasz vagy, te soha nem fogsz berakni minket a TV műsorodba. Eléggé megfélelmlítő volt. De ez volt az egyetlen alkalom, hogy ezt az oldalát láttam.” Néhány spekuláció szerint Curtis viselkedése a színpadon a belső dühének kivetítése volt. Mások úgy jellemezték mint a férfit, aki ki szeretne menekülni a bőréből. „Olyan volt, mintha valaki egy kapcsolóval átváltoztatná és villamossággal töltené fel.” - mondta Hook. „Sohasem beszéltünk róla. Csak csinálta. A lelkéből jött, a szívéből, igazán.” Curtis kitörései gyakran komikusak voltak. Egyszer majdnem szétválás következett be mikor a zenekar az első fizetését kapta a Factory Records-tól és Curtis követelte, hogy a zenekar brutálisan szókimondó menedzsere Rob Gretton fizesse jobban a hétfőt mint a pénteket. „Épp gyakoroltunk és a fejébe vett egy dobütetemet és üvöltözve körbe-körbe rohangált mint Basil Fawlty.” - mondta Hook. Sumner szerint: „Mániákus természete volt. Ha nem kapta meg azt amit akart pokoli balhét csapott, de vicces módon.” A csapat gyakran gúnyolódott Curtis irodalmi önhittségén, könyörtelenül emlékeztetve az énekest egyszeri találkozására William Burroughs-al egy belga fesztiválon. „Odament Burroughs-hoz és azt mondta: Ó igen, én Ian Curtis vagyok, énekelek egy együttesben. Van rá esély, hogy kapjak egy ingyenes pédányt a könyvedből? Burroughs rá nézett és megszólalt: Húzz a picsába, kölyök.” - emlékszik vissza Hook.

A belga koncert más fontos ok miatt is jelentős volt: itt találkozott elősször Curtis Annik Honoré-val, akivel viszonya is lett. Innentől fogva vált titkos útitársá, tönkretéve ezzel Curtis házasságát és ezáltal további stresszt okozott neki. Ez idő tájt Deborah észrevette, hogy férje elhátrált régi önmagától. Az Unknown Pleasures megjelenését követően a kritikusok a zenekar morbid géniusza-ként köszöntötték őt. Curtis művészi szenvedélye beteges szélsőségek felé fordult, könyveket olvasott a Harmadik Birodalomról és más zord témákról. (Láthatóan megfogta a szex a karambol-balesetek áldozataival téma JG Ballard Crash című könyvéből.) Felesége ebben az időszakban segítség nélkül nevelte lány gyermeküket Natalie-t. ”Lesújtó volt számomra, hogy Ian minden szabadidejét azzal töltötte, hogy olvasott és gondolkodott az emberi szenvedésről. Az egész tetőződött a rögeszméjévé vált szellemi és pszichikai kínokban.”- írja Deborah a Touching From A Distance-ben.

Curtis első epilepsziás rohamát 1978 karácsonya után szenvedte el, mikor a zenekar egy különösen nagy csalódást okozó Londoni buli után hazafelé tartott. „Vezettem az autót” - emlékszik vissza Morris - „Ian pedig éppen Ian volt. De átváltozott egy rendkívüli Ianné. Haragossá és kellemetlenné. Olyan volt mint egy kibaszott pokol. Volt rajta egy takaró, és hirtelen nagyon begurult. És Bernard azt mondta: itt valami probléma van.” Felírtak neki epilepsziás és rángatózás elleni gyógyszereket. Curtis hangulati ingadozásai - legalábbis amikortól feleségét ez folalkoztatni kezdte - elkezdtek romlani. Egy kis változás mutatkozott a zenakarban is, Hook így indokolta: „Ő egy énekes-frontember volt, ugyebár? Ők minden idők legjobb gyötrődő lelkei.” Figyelmetlen doktorok adtak tanácsokat, Curtis folytatta nagy megterhelést és keményen partizós életstílust, gyakran koncert után egész éjszakás ivászatokat tartva. „Debbie azt hitte, hogy ugyanaz a csöndes kisfiú akit ismert, ment turnéra velünk” - mondta Hook. „Igazából ő egy kibaszott rock’n’roll szörny volt. Jekyll és Hyde.”

Curtis rohamai előjöttek a színpadon is, végül 1980 áprilisában a Londoni Moonlight klubbeli koncerten elájult. „Körülbelül egy óráig tartott a roham a színpad mögött” - emlékszik vissza elkeseredetten Morris - „Mindannyian fogtuk, hogy lenn tartsuk őt.” Napokon belül Curtis öngyilkosságot kísérelt meg nyugtató tabletták túladagolásával, amit az epilepsziájára írtak fel. Majd gyorsan elrohant a kórházba, ahol kimosták a gyomrát. A következő napokban esedékes volt egy koncert Bury-ben és - meghökkentő módon - Rob Gretton menedzser úgy döntött nem mondja le. „A mai napig nem értem miért csináltuk meg azt a koncertet Bury-ben” -tette hozzá Morris. A Joy Division egy vendégénekessel, Alan Hempsall-al (egy másik Factorys banda, a Cripsy Ambulance énekese) lépett színpadra. Curtis csak 3 lassú számban szerepelt. Mikor elhagyta a színpadot zavargás tört ki - sörös üvegeket dobtak a színpadra, kiváltképp Gretton felé, a zenekari tagok pedig eltűntek a tömegben és kimenekültek. Az incidens mélységesen elszomorította és lehangoltá tette, bár napokkal később már úgy tűnt visszatért régi önmagához. „Elrejtette előlünk és eljátszotta, hogy teljesen normális” - mondta Hook.

1980 május 17-én, szombat délután, két nappal az első amerikai Joy Division turné előtt, Hook egy próba után elvitte Curtist a szülei házához Mostynba. Hook visszaemlékezése szerint „minketten izgatottak voltunk a turné miatt, föl-le ugráltunk a kocsiülésen. Ez öt óra körül volt. Egyedül ő tudja mi történt ezután.” Annyit tudunk, hogy Curtis visszament Macclesfieldi otthonába, megnézte a BBC2-n Werner Herzog Stroszek című filmjét (egy berlini utcazenész története, aki Amerikába utazott és saját kezüleg véget vetett életének). Deborah aznap a helyi diszkóban dolgozott és akkoriban kezdte el intézni a válással kapcsolatos teendőket. Mikor aznap késő éjszaka hazaért Curtis megkérte őt, hogy menjen át a szüleihez és maradjon ott, ami kimerítő volt ugyan, de azért beleegyezett. Miután elment, az énekes csinált magának kávét, meghallgatta Iggy Pop The Idiot című albumát, írt egy terjedelmes búcsúlevelet (idézet belőle: „Azt kívánom bárcsak halott lennék, ezt nem bírom tovább”) majd felakasztotta magát. Ekkor 23 éves volt.

Ian Curtis halála után, az életben maradt Joy Division tagok megegyeztek, hogy folytatják. New Order-re változtatták a nevüket. Az addigi gitáros, Bernard Sumner lett az énekes, akinek persze kétségei voltak. „Nem vagyok énekes. Olyan vagyok mint egy pótkerék amit feltettek mikor Ian azt a ronda tettét elkövette.” - nyilatkozta Bernard. Amit a ragyogó, alapvetően poppos New Order a későbbiekben összehozott, gyakran csak a Joy Division szürke árnyékának tűnik. Eddig minden spekuláció a zenekaron belül arra vonatkozóan, hogy mi lenne ha Ian Curtis lett volna továbbra is a frontember, arra a következtetésre jutott, hogy pontosan ugyanezen az útvonalon haladnának mint a New Order. (Mármint valószínűleg akkor is elterelődtek volna ebbe az Italian disco féle irányvonalba). „Ian jónak tartotta a Kraftwerket. Mikor a Love Will Tear Us Apart-ot vettük fel a Strawberry studióban , nála volt a Sparks-tól (70-es évekbeli electro duo) a The Number One Song In Heaven.” - mesélte Morris.

Halála után így minősítette őt Tony Wilson: „Ha az ikonikus, már-már misztikus státusz elérése valójában része volt Ian Curtis döntésénének arra vonatkozóan, hogy véget vet életének, akkor ennek a hülye fasznak a kívánsága végül teljesült.” De ők, akik közel álltak az énekeshez, még mindíg számolják ennek az embernek a fizetését. Mindenesetre az biztos, hogy Deborah Curtis exkluzív producerkedése a közelgő filmben újabb indokot ad az ilyen megállapításokra.

Az énekes özvegye azt mondja, hogy minden alkalommal mikor lányára néz, Ian sápadt kék-zöld szemének emléke tekint vissza rá.

Tom Doyle Q magazin 2005 április
Fordította: B-side

| Design: Plzs | Tartalom: B-side |